Jó estét kívánok. Magyarországon ma már nem az a kérdés, hogy van-e rendkívüli helyzet. Az van. Csak a címkét cserélik a dosszién. Egy időben azt hittük, hogy az ilyesmi átmeneti. Persze. Mint nálunk a felújítás: ideiglenes, csak közben generációk nőnek fel alatta. Most megint védett ár van a benzinen. Védett ár! Olyan szép szó. Olyan anyás. Mintha az állam betakargatná a tankot, megsimogatná a tanksapkát: aludj csak, kis benzinem, apa majd intézi. És tényleg intézi. Rendelet jön, rendszám-ellenőrzés jön, forgalmi-ellenőrzés jön, a magyar autó magyarul tankol, a külföldi meg néz, mint a gyerek a hittanórán, amikor kiderül, hogy az öröklét csak a beavatottaknak jár. Nálunk a piacgazdaság is olyan, mint a vasárnapi ebéd: addig tart, amíg anyu be nem szól a konyhából, hogy mostantól minden máshogy lesz.
Március 15-én aztán az ország kivonult önmaga ellen. Egyik oldalon Békemenet, másik oldalon Nemzeti Menet. Két menet, egy ország, három igazság, négy kameranézet. Már a séta is politikai állásfoglalás lett. Ha jobbra kanyarodsz, patrióta vagy. Ha balra, provokátor. Ha egyenesen mész, akkor biztos külföldről finanszíroznak. Az ember csak leugrana kenyérért, de mire hazaér, már valamelyik tábor drónfelvételén integet. A kormány azt mondja, ez volt minden idők legnagyobb Békemenete, a másik oldal meg esküt tesz, hogy árad a Tisza. Nálunk már a hidrológia is pártállás kérdése. És a végén mindenki ugyanazt mondja: a nép velünk van. Csak valahogy a másik oldalon áll.
Most minden közvélemény-kutatás olyan, mint egy családi ebéd. Senki sem hiszi el, de mindenki megsértődik rajta. Az egyik szerint vezet a Tisza. A másik szerint erősödik a Fidesz. A harmadik szerint még kihozható valami szoros, amiből aztán mindenki azt olvassa ki, amitől kevésbé remeg a keze. A kormánypárt úgy nézi a számokat, mint a vérnyomást: nem jó, de nem most kell pánikolni. Az ellenzék meg úgy, mint a terhességi tesztet: halvány, de mintha már látszana valami. És ilyenkor jön az országjárás. Orbán Viktor megy városról városra, mert ha a valóság nem elég megnyugtató, akkor körbe kell utazni, és hangosítással kell elmondani neki, hogy de igenis az. Hódmezővásárhelyen már fütty is jutott, Kecskeméten meg már az lett a tudósítás lényege, hány busz állt kint és mennyire ugyanaz a beszéd hangzik el hetedszerre is. Ez már nem kampány, ez turné. A különbség csak annyi, hogy itt a ráadásban nem sláger jön, hanem újabb ellenség.
A mai magyar politikában különben egyszerű a világrend. Ha történik valami, annak három lehetséges oka van. Brüsszel. Ukrajna. Magyar Péter. Ebben a sorrendben. Ez a mi fordított Szentháromságunk. Ha sok a benzin, baj. Ha kevés a benzin, még nagyobb baj. Ha ukrán pénzszállító jön, abból törvényjavaslat lesz. Ha egy zászló megjelenik egy menetben, abból másnap országvédelmi közlemény. És a végén valahogy mindig oda jutunk, hogy valaki a háttérben összeesküdött a jó magyar ember nyugalma ellen. Olyan ez, mint amikor gyerekkorban mindig a szomszéd gyerek volt a hibás, csak most már országok, szolgálatok, meg komplett ellenzékek vannak a homokozó szélén. A kormányban a paranoia nem melléktermék, hanem energiahordozó. Abból megy a világítás.
És akkor előkerül a „hazaáruló”. Ez a szó a magyar politikában ma már olyan, mint a régi tévékészüléken a hangerőgomb: ha nem érted a műsort, feljebb tekered. Újságíróról hangfelvétel kerül elő, a kormánymédia ráfordul, a politikusok ráemelnek még egy lapáttal, aztán már ott tartunk, hogy a hazaárulásnak büntetőjogi tényállása integet a kampánybusz ablakából. Panyi Szabolcs azt mondja, újságíróként titkosszolgálati forrásokkal dolgozik, erre a hivatalos válasz nem az, hogy nézzük meg, igaza van-e, hanem az, hogy hálózati személy, veszély, idegen kéz, árulás. Régen a kabaréban azon nevettünk, hogy a rendszer mindenhol ellenséget lát. Ma ott tartunk, hogy ha nincs ellenség, akkor előbb legyártják, aztán lehallgatják, végül sajtótájékoztatón bemutatják. Mint egy új terméket. Most bevezettük. Kapható minden nagyobb félelemáruházban.
A legszebb persze az, hogy miközben a hazaárulót hajkurásszák, a pénz meg valahogy mindig megtalálja a legkényelmesebb útvonalat. Például a jegybanki mellékhelyiség felé. Az MNB-székház felújítása olyan lett, hogy Versailles becsukja a kaput, és azt mondja: gyerekek, ez nekünk is erős. Százmilliárdos felújítás, harmincmilliós elnöki mosdó, milliós vécé, húszmilliós tapéta, tizenegymilliós ajtó. Hát kérem, itt már a kilincs is monetáris politika. Az aranyozott vécékefe pedig a nemzeti tőkefelhalmozás utolsó, csillogó metaforája. Magyarországon ma már nem elég, ha valaki gazdag. Olyan gazdagnak kell látszania, mintha a saját rossz ízlését is közbeszerzésen nyerte volna. És ilyenkor az embernek óhatatlanul az jut eszébe: itt nem az a kérdés, hogy hova lett a pénz. Hanem hogy maradt-e valami az országban, amit még nem újítottak fel valakinek a fiának a barátjával.
És van az a megható pillanat, amikor a rendszer egyszer csak felháborodik a saját luxusán. Kocsis Máté már börtönt emleget, ha igaz, amit az újságírók írnak Matolcsy Ádámékról. Ez mindig gyönyörű perc. Amikor a családi vacsorán valaki hirtelen észreveszi, hogy eltűnt az ezüst, és komoly arccal kijelenti: amennyiben bebizonyosodik, hogy a nagybácsi vitte el, annak következményei lesznek. Persze addig is nagybácsi kanalával eszünk, nagybácsi kocsijával megyünk, és nagybácsi ügyvédjével fenyegetőzünk. De az erkölcsi felháborodás az megvan. Nálunk az is intézményesítve van. Külön polcon tartják a kampánykellékek mellett. A szlogen alatt: „Mi még saját magunkat is vizsgáljuk, amíg el nem évül.”
A külügyminisztérium közben olyan lett, mint egy családi vállalkozás, csak a céges buli helyett nagykövetségi fogadás van. Kubatov Gábor fia főosztályvezető, Németh Szilárd lánya konzul, más fideszes családból meg nagykövet is akad. Ez már nem káderpolitika, ez vasárnapi ebéd hosszabbítással. Még egy kicsi leves, még egy kicsi rántott hús, még egy kicsi külügyi főosztály. És ilyenkor mindig elmagyarázzák, hogy hát a gyerek tehetséges. Persze hogy tehetséges. Olyan családból jön, ahol már a gyerekzsúrban is napirend előtti felszólalással lehetett kérni a tortát. Nálunk az utánpótlás-nevelés nem a fociban megy a legjobban, hanem a beosztásokban. Mire a gyerek megtanul rendesen parkolni, már van is külügyi belépőkártyája. Ez a valódi családpolitika. Ahol a család nem sejt, hanem HR-osztály.
Aztán amikor itthon recseg a vakolat, mindig jön a nemzetközi díszlet. CPAC, Patrióta Nagygyűlés, külföldi vendégek, videóüzenet, vastaps, no woke zóna, meg minden, ami kell. Jön Milei, üzen Trump, Orbán meg megint elmondja, hogy már csak egy-két év, és a patrióták elfoglalják Brüsszelt. Hát persze. Már annyiszor elfoglaltuk, hogy lassan lakcímkártyát is kérhetnénk oda. Közben a független sajtót meg vagy be sem engedik, vagy program sincs rendesen fent, de ez mellékes. A lényeg, hogy a magyar választó azt érezze: itt nem csak kormány van, hanem világtörténelmi szereposztás. Itthon lehet, hogy vitatkoznak, fütyülnek, mérnek, kérdeznek, de ha a színpadra kiáll egy külföldi szövetséges, és azt mondja, hogy Viktor erős, akkor a kampányirodában felszisszennek: na, végre valaki megmérte helyettünk. Ez olyan, mint amikor beázik a nappali, és te nem szerelőt hívsz, hanem egy argentin elnököt, hogy dicsérje meg a mennyezetet.
Közben a Harcosok Klubja. A magyar történelem dicső korszakai után eljutottunk oda, hogy a honvédelmet kommentmezőben vívjuk. Orbánnak noszogatnia kell a digitális harcosokat, hogy legyenek szívesek napi tíz percet a kampánnyal foglalkozni, mert a százezres álom valahogy ötvennyolcezer-kilencszáznál liheg. A 444 meg közben megtalál egy egész trollfarmot, több mint száz emberrel, akik azon dolgoznak, hogy a Facebookon úgy tűnjön, mintha tömegek állnának a Fidesz mögött. Vagyis a Pilvax kávéház utódja ma egy open office a Kassák Lajos utcában. Szabadság, egyenlőség, álprofilok. És ami ebben a legszebb: a digitalizáció végre tényleg utolérte a magyar politikát. Már nem kell személyesen bólogatni, elég robotikusan lájkolni. A véleményformálásból iparág lett, a meggyőződésből műszak, a hazafiságból dashboard. Régen azt mondták: a komment nem helyettesíti a munkát. Ma úgy néz ki, maga a munka lett a komment.
És tudják, mi az egészben a legnyugtalanítóbb? Hogy ez nem most kezdődött. Évek óta gyűjtjük azokat a reflexeket, amelyekben a félelem gyorsabb, mint a magyarázat, a rendelet gyorsabb, mint a törvény, az ellenőrzés gyorsabb, mint a bizalom. Egyszer rájöttek, hogy a rendes hétköznap veszélyes dolog. Ott kérdeznek az emberek. Ott összehasonlítanak. Ott emlékeznek. A rendkívüliben viszont mindenki csak alkalmazkodik. Ma már mindenre van kész forgatókönyv: árstop, veszélyhelyzet, különutas szabály, kampányüzenet, digitális rohamcsapat, új hazaáruló. Az ország pedig lassan úgy él, mint aki egy hosszú átmeneti folyosón ragadt, ahol minden ajtóra az van kiírva, hogy „ideiglenes”, csak épp egyik se nyílik vissza a normális életre.
Ezért egy mai Hofi-színpadon talán már nem is az lenne a legerősebb poén, hogy ki hazudik. Az lenne a legerősebb poén, hogy nálunk már a hazugság is adminisztratív kategória lett. Védett ár, védett igazság, védett valóság. Magyar rendszámmal olcsóbb a benzin, megfelelő jelszóval olcsóbb a bűn, külföldi tapsra erősebb a miniszterelnök, harmincmilliós budiban mélyebb a monetáris fegyelem, és ha valaki mindezt szóvá teszi, már készül is róla a hangfelvétel. Ez nem ország, kérem szépen, ez egy végtelenített kormányinfó, csak néha alávágnak egy indulót.
És a végén az ember hazamegy, megáll a kúton, nézi a védett árat, eszébe jut a harmincmilliós vécé, a külügyi családi vállalkozás, a digitális honvéd, a külföldi taps, a hazaárulózás, és arra gondol: ebben az országban már mindent megvédtek. A piacot magától, a szuverenitást az újságírótól, a kampányt a valóságtól, a bankot a jó ízléstől. Csak az állampolgárt hagyták szabadon aggódni.