Liszt Ferenc nagy magyar zeneszerző. Az ő zenei alkotásai nagyszerűek és csodálatra méltók.
Vegyük pl. a h-moll szonátáját. Szeretném megosztani a gondolataimat erről.
Az előjáték témája két szaggatott g hanggal indít, ezt a második és negyedik ütemrészben ereszkedő hangskála, újra két g hang, majd ismét a hangskála és a két g hang követi. Ez mind az egész szonáta kolosszális összekötő láncszeme: ennek a témának a segítségével átérezhetjük tragikusságát és mélységét.
A főtéma nagyon éles, az ugrásokkal a szeptimre és a kicsinyített hetedhangzattal. Két melléktéma van: az egyik a kettő közül fenséges, a másik minden remek zenemű gyöngyszeme! Mi minden van ebben a témában: gyengédség is, fájdalom is, szenvedély is!
Van még az epizódnak egy elidegenedett témája is a kódában.
A repríz B-moll fúgával kezd, azután leereszkedik egy félhanggal. Ez egy nagyon éles hangzás, de tudat alatt megteremti a szükséges nyomasztó hangulatot.
De a legfontosabb a kulmináció, és Liszt ehhez való hozzáállása. A reprízben kezd növekedni a feszültség, úgy tűnik, mintha azon nyomban bekövetkezne a tetőpont, de nem - Liszt mindezt élesen megszakítja (ez a szakadék előtti hirtelen megtorpanáshoz hasonlatos) és kezdődik a melléktéma, amelyben az első téma nem grandiózus, mert Liszt ezt kulminációnak tartogatja.
A melléktéma után minden újra helyreáll, és a tempó állandó fokozásával jön a kulmináció. Különös, hogy bár nagyszerűen szól, és bár dúrban van - nincs ebben a kulminációban semmiféle győzelem vagy öröm. A B-dúr után mindez megszakad egy fülsiketítő fisz-dúrral. Azután egy hosszú szünet, és az idegen hangzású kóda.
Minden igen halkan végződik, és a legvégén három akkord szól a felső regiszterben: a-moll, F-dúr, H-dúr. Teljesen másvilági hangzás.
A mű figyelemre méltó, érdemes meghallgatni!